Juliane Koepcke édesanyjával, Mariatóval utazott Limából, Peru fővárosából az amazóniai esőerdőben lévő Pucallpába 1971 karácsonyán, éppen szenteste.

A 17 éves lány ekkor végezte el a középiskolát, csak néhány órával a gép indulása előtt ért véget a diplomaosztója. A gép 7 órás késéssel indult útnak, és amikor végre a levegőben volt, viharfelhők közé került, ami komoly turbulenciát okozott.

Nem sokkal később a gépet villámcsapás érte, és kigyulladt, az utasokon pedig eluralkodott a pánik. „Anyámmal fogtuk egymás kezét, de nem tudtunk beszélni. A többi utas sírt és kiabált” – mesélte Juliane a BBC-nek 2012-ben. „Körülbelül 10 perc elteltével nagyon erős fényt láttam a bal oldali külső motor irányából. Anyám nagyon nyugodtan azt mondta: „Ez a vég, mindennek vége”. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket valaha hallottam tőle.”

A repülő zuhanni kezdett, aztán a gép végül szétesett, és Juliane még az ülésbe szíjazva körülbelül 3000 méter magasból szabadeséssel zuhant a föld felé. A dzsungel mélyén landolt, az üléssor, amiben még mindig ült, valószínűleg lelassította a zuhanást. Amikor földet ért elájult, és csak másnap reggel tért magához.

„Súlyos agyrázkódást kaptam, ezért nem tudtam felülni. A szemem is bedagadt” – mondta később a Vice-nak. „Volt egy mély vágás a bal vádlimon, és a kulcscsontom is eltört. Csak később tudtam meg, hogy a becsapódás és a nyomáskülönbség miatt a kapilláris erek szétpattantak a szememben. Ezért volt vérvörös a szemem fehérje. Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy zombi.”

Ezenkívül a karján is volt egy mély vágás, megrepedt a sípcsontja, meghúzódott az egyik csigolyája és elülső keresztszalag szakadása volt.

A sokktól és sérülésektől szenvedő Juliane-nek másfél napba telt, mire elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy felálljon, és elinduljon valamerre. Nagyon aggódott az édesanyja miatt, és próbálta megkeresni őt, de nem találta meg. Juliane szülei, mindketten német zoológusok voltak, akik a dzsungelben dolgoztak, így a lánynak volt némi tapasztalata a túlélési készségek terén. Talált egy patakot, és édesapja tanácsára visszaemlékezve a víz mellett maradt.

A negyedik napon Juliane három holttestre bukkant, két férfira és egy nőre, akik az ülésekkel együtt csapódtak a földbe. Nem sokkal később felfedezett egy nyílt sebet a karján, amit elleptek a lárvák. Szerencsére a tizedik napon talált egy elhagyatott motorcsónakot egy hordó üzemanyaggal, amivel fertőtleníteni tudta a sebet.

Még ugyanezen a napon talált egy kis kunyhót is, ahol meghúzhatta magát. Miközben a kunyhóban pihent, hangokat hallott, és először azt hitte, angyalok beszélnek hozzá, de aztán rájött, hogy emberek azok.

„Tökéletesen beszéltem spanyolul, elmagyaráztam nekik, ki vagyok, és mi történt. Hallottak a balesetről a rádióban” – mesélte. Az emberek, akik megtalálták, enni adtak neki és ellátták a sebeit. A dzsungelben eltöltött 11 nap után Juliane-t kórházba szállították, ahol újra találkozott az apjával. „Alig tudott megszólalni, és az első pillanatokban csak átöleltük egymást.” – mondta.

Édesanyja holttestére január 12-én bukkantak rá, azt mondták, ő is túlélte a balesetet, de súlyosan megsérült, nem tudott mozogni, és néhány nappal később meghalt.

Juliane volt a baleset egyetlen túlélője, a többi 85 utas és a személyzet 6 tagja életét vesztette.

„Természetesen sokáig, évekig voltak rémálmaim, és újra és újra visszatért az anyám és a többi ember halála miatti érzett gyász. A gondolat, hogy vajon miért én voltam az egyetlen túlélő, azóta is kísért engem, és mindig kísérteni fog” – mondta Juliane a Vice-nak.