Miután elváltam, én és a gyerekek egy saját kis lakásba költöztünk. Hangulatos sötét színekre festettük a falakat, képeket aggattunk a falra, és olyan ingyen bútorokkal rendeztük be a szobáinkat, melyeket mások kidobtak vagy szívesen átadtak nekünk.

A pincében volt egy kis helyiség, melyet dolgozószobának üzemeltettem be, de aztán rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen, hisz az időm nagy részében egyedül éltem. Így amikor a barátomnak, Andrásnak – aki szintén a válás küszöbén állt – szüksége volt egy helyre, ahol ellakhat egy ideig, az íróasztalt a szüleimtől kölcsönkért ágyra cseréltem, és a dolgozószobát vendégszobává alakítottam.

Közös volt a sorsunk, remekül kijöttünk egymással. Rengeteg időt töltöttünk együtt, vacsorázni mentünk, mikor a gyerekek nem voltak otthon, késő esti koncerteken szórakoztunk, éjjel 3-kor pedig felcsörgettük egymást, hogy elpanaszoljuk, mennyire félrement ez a randi is. De amióta beköltözött, a kapcsolatunk sokkal csendesebbre váltott. Együtt főztük meg a vacsorát, TV-t néztünk, randizgattunk, már ha az én esetemben lehet így fogalmazni – valamennyi próbálkozást szabotáltam. Tetszett a flörtölés a társkeresős alkalmazásokban, de élőben sosem tudtam eldönteni, mit akarok.

Volt egy férfi, akiről azt hittem, talán ő lesz az. Egy állat-aneszteziológus. De akkor eszembe jutott, hogy 19 évesen épp így estem szerelembe, aminek házasság és válás lett a vége. Ezért most inkább hanyagolom az érzelmeket, és többet gondolkodom.

Idő közben András megjavította otthon az ablakokat, a kerékpárokat, a fürdőszobai mosdókagylót, polcokat aggatott a lakásba, kicserélte a wc-csészét, a zuhanyrózsát, a csaptelepet, és három bokrot ültetett a ház elé. Kuncogott, valahányszor lefotóztam, amint dolgozik, mert imádtam őt nézni, ahogy tevékenykedik, ahogy összepréseli az ajkait, mikor nagyon figyel valamire, ahogy rám néz, mikor észreveszi a kamerát a kezemben.

Egy nappal a randim előtt az aneszteziológussal, megkértem Andrást, segítsen felrakni a nyakláncomat, melyet már oly sokszor kapcsolt össze nekem. De most, ahogy hozzáért az apró kis hajszálakhoz a tarkómon, belepirultam. Elkaptam a tükörben a tekintetét, és mivel nagyon jól ismerem őt, pontosan tudtam, mire gondol, hogy marasztalni akar.

’Elkések.’ – mondtam, miközben felvettem a kabátomat. Ahogy vezettem, éreztem, miként hessegetik el a gondolataim a gyomromban röpködő pillangókat: azzal randizni, akivel együtt laksz, túl könnyű; egy baráttal randizni övön aluli dolog; túl gyorsan válna túl komollyá, ami nem jó; a gyerekeimnek most nem arra van szüksége, hogy komolyan lekössem magam valaki mellett; tönkretesszük a barátságunkat.

Amikor hazaértem az amúgy kudarcba fulladt randimról, Andrással felkuporodtunk a kanapéra, whiskeyt ittunk és olcsó ropit rágcsáltunk.

’Többé ne randizz mással.’ – mondta. ’Randizz velem.’

’Túl kockázatos. Szükségem van rád.’ – feleltem.

’Én mindig itt leszek neked.’ – jött a válasz.

’Az emberek azt gondolják, velem akarnak lenni. Aztán mégsem.’ – próbáltam elvenni a kedvét.

’Folyton együtt vagyunk. Már mindent tudok rólad.’ – nem adta fel.

’Az exem 20 éve ismert, és mégis csalódást okoztam neki.’ – érveltem.

’Az más volt. Mi jól meglennénk együtt.’ – győzködött.

Én meg nem akartam tovább beszélni róla. Próbált hatni rám a fogadalmunkkal, ami szerint mindenről őszintén beszélünk egymással, de én túl keményen dolgoztam az elmúlt években azért, hogy megvédjem magam az érzésektől, és ettől nem tágítottam. Meg akartam kérdezni tőle, ’hová fogsz költözni, ha szakítunk?’. De tudtam, hogy csak kifogásokat keresek arra, hogy ellökjem őt magamtól.

’Fáradt vagyok. Megyek, lefekszem.’ – végül csak ennyit mondtam. De a bogár már ott ült a fülemben. Idő kellett, hogy mindent átgondoljak. Ahelyett, hogy megbeszéltük volna, András jelentkezett az álom-állására, kötél-hintát szereltünk a kertbe, levest főzött, mikor beteg voltam, aztán együtt néztük a kedvenc sorozatát.

Néhány hónappal később, András eldöntötte, ideje kirándulni, és nemleges választ nem fogadott el. Bepakolt a kocsiba, és átvitt a félvilágon csak hogy megnézzünk egy virághidat – mintha varázslat lett volna, egy kiskertet vezettek át a folyón. András pedig ott állt, a hídon, a semmi közepén, én pedig megfogtam a kezét, és csak ennyit mondtam: ’szeretném, ha megpróbálnánk. Meg akarom próbálni!’.

Első randinkon, a közösen bérelt lakásunk ajtaján kopogott, egy csokor virággal a kezében. Pillangók röpködtek a gyomromban, míg a kabátommal a karjaimban vártam, szólaljon meg a csengő. Annyira kellemes volt a társasága, olyan jó érzés volt végre egy normális randi. De szerettem volna titokban tartani. Végül bevallottam a családomnak. És bár megvetést vártam, mindenki támogatón helyeselt. Annyira féltem feláldozni a barátságunkat a kapcsolatunkért, annyira meg akartam óvni a kudarctól, de sosem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha az önfejűségem miatt esem el ettől a valódi boldogságtól.

Anyám mindig azt mondta, azért ment apámhoz feleségül, mert ő önmagáért szerette. Sosem értettem, miről beszél – mostanig. Többé már nincs kockázat, csak a biztonság. Mert biztonsággal tölt el ránézni a másikra, és tudni, hogy a tekintete, az öröme belőled fakad, miattad ragyog, és egyetlen porcikája sem kívánja, hogy cseppet is megváltozz.