Ha nem szeretnél lemaradni tartalmainkról, akkor lépj be a Doily.hu exkluzív Facebook csoportjába!

Az HBO saját gyártású filmje a bestsellerírónő és állattudós Temple Grandin történetét viszi képernyőre, aki autizmusa ellenére a nagyüzemi állattartás szakértője lett. A címszereplőről elnevezett, hét Emmy-díjas életrajzi film – amelyért a főszereplő Claire Danes is elismerést kapott – december 12-én debütál a magyar HBO-n.

A címszereplő „Segítség! Autizmus!” és „Thinking in Pictures”(Képekben gondolkodva) című könyvein alapuló Temple Grandin egy olyan fiatal, autista nő életútját mutatja be, aki hihetetlen akaraterejének, illetve édesanyja és mások bátorításának köszönhetően a nagyüzemi állattartás nagyra becsült forradalmasítója és az autizmus egyik legismertebb szószólója lett.

Mick Jackson Emmy-díjas filmje megmutatja a Claire Danes által zseniálisan megformált főhős korai éveit: amikor egészen kicsi gyerekként felismerték nála a gyermekkori skizofréniát és az autizmust. Láthatjuk a megrémült autista tinédzsert nagynénje farmján, ahol először ismeri fel az állatokkal való különleges kapcsolatát és a teheneknél használt szorítógép jótékony hatását saját pánikrohamaira. A film elénk tárja Temple küzdelmeit az iskolai évek alatt, és tanúi lehetünk annak a hihetetlen emberi és szakmai fejlődésnek, amit lényegében autizmusának köszönhet. Ezenkívül megismerjük azt a kitartó támogatást is, amit édesanyjától (Julia Ormond), nagynénjétől(Catherine O’Hara) és gimnáziumi természettudomány-tanárától(David Strathairn) mindvégig megkap.

Temple Grandinről

Temple Grandin az iskolai, társadalmi és szakmai nehézségek ellenére az állatokkal való bensőséges kapcsolatát és képekben való speciális gondolkodását a viselkedéselmélet eszközévé fejlesztette, és tudományos kutatásaival és terveivel hatékonyabbá és humánusabbá tette a szarvasmarhatartást, illetve egy sikeres karrier alapköveit fektette le: az Illinois-i Egyetemen doktorit szerzett állattudományokból, most a Coloradói Állami Egyetemen az állattudományok professzora, és világszerte tart előadásokat az autizmusról és a humánus szarvasmarhatartásról. Ezenkívül számos könyv társszerzője, mint például a magyarul is megjelent „Segítség! Autizmus!”.

Munkájának sikerét bizonyítja, hogy ma Észak-Amerika szarvasmarha-állományának több mint felét az általa kidolgozott humánus módszerrel tartják. „Sikerem egyik fontos tényezője az, hogy arra használtam vizuális gondolkodásomat, hogy olyan dolgokat álmodjak meg és építsek meg, amire másoknak szükségük van, és amit elismernek” – mondja Grandin. „Az élőállattartással foglalkozó emberek elkezdtek tisztelni, amikor látták a munkám minőségét. Amikor megmutattam nekik a részletes terveimet, tiszteletet kaptam.”

A filmről

Ez a film Emily Gerson Saines vezető producer számára a szívéhez igen közel álló feladat volt: kisebb gyermekénél ugyanis hároméves kora körül autizmust állapítottak meg. Édesanyja adta a kezébe Temple Grandin „Thinking in Pictures” (Képekben gondolkodva) című könyvét, amely segített neki a nagyon nehéz korai évekkel megbirkózni, és végül ez a könyv lett a film ihletője. Így emlékszik vissza a vezető producer:„Amikor elolvastam Temple könyvét, az lett az egyetlen reményforrásom. Segített, hogy elhiggyem, a fiam egy nap tud majd adni valamit a társadalomnak.”

Gerson Saines azt remélve, hogy Temple megejtő történetét filmre tudja vinni, tőle magától kért segítséget. Temple számára az a munka adta meg a végső lökést az együttműködéshez, amit a vezető producer az Autista Koalíció társalapítójaként végez.

„Temple története egy olyan nő története, aki bár nem győzte le az autizmusát, mégis erényt tudott kovácsolni betegségéből” – magyarázza Gerson Saines. „Temple hihetetlenül szerencsés a támogatói hátterével, és mi megpróbáltuk azt a tényt bemutatni, hogy milyen rendkívüli mentorok segítették egész életében, főként az édesanyja és Dr. Carlock.”

Mick Jackson (Több mint testőr, L. A. Story – Az őrült város) rendező így beszél arról, hogy mekkora kihívás volt Grandin látásmódját megmutatni a világnak. „Temple előtt még senki sem mondta: ‘Ilyen érzés. Ez az, amin egy autista nap mint nap, percről percre, másodpercről másodpercre keresztülmegy.’ És az írásain, előadásain keresztül Temple ezt megtette, és én arra gondoltam, hogy ez egy csodálatos és egyedülálló lehetőség. Felhasználhatjuk a filmkészítés minden eszközét, hogy ezt a nagyon más világlátást megmutassuk az embereknek.”

A gyors vágások, felvillanó képek segítségével a néző szó szerint Temple szemével és agyával látja a világot a látványos filmben; így mutatja be Jackson a főhős önmegismerését/önérzékelését és formálódását gyerekkorától kezdve fiatal felnőttkorán keresztül karrierje kezdetéig, és még tovább is.

A rendező számára Claire Danes (Rómeó és Júlia) volt az egyetlen, aki eljátszhatta ezt a kivételes nőt. „Ő volt az első és egyetlen választottam a szerepre” – mondja. Jackson Los Angelesből egy kétórás telefonbeszélgetés során próbálta rábeszélni a Londonban tartózkodó Danest a szerepre: elmagyarázta a színésznőnek, milyen kihívásokat, csapdákat és milyen komoly munkát tartogat számára a szerep, ha elvállalja.

Danes elismeri, hogy nagy nyomást jelentett számára, hogy „a lehető legőszintébben és legszeretetreméltóbban ábrázolja Temple-t”.Temple-lé válása mind a látvány, mind a hang szempontjából érdekes feladat volt. Éppúgy tanulmányozta Temple nyelvezetét és beszédmódját, mint a mozdulatait, és rengeteg interjúját is megnézte.„Meglepő és csodálatos, ahogy Temple agya működik” – mondja Danes. „Temple vizuális gondolkodóként jellemzi magát, aki számára a nyelv lényegében másodlagos. Próbáltam így látni, így kifejezni a dolgokat. Néha megpróbáltam úgy gondolkodni, ahogy ő, és azon kaptam magam, hogy vizuális szóvicceket gyártok, amikor ebben az üzemmódban vagyok.”

Temple Grandinné való átalakulásához Danes sok mindent segítségül hívott: hetekig autista szakirodalmat olvasott, megfigyeléseket végzett autista iskolákban, találkozott néhány autista tinédzserrel, trénerekkel dolgozott, hogy vissza tudja adni Temple beszédét és gesztusait, és újra és újra megnézte azokat a videókat, amelyeket Grandin küldött neki. Amikor a színésznő és megformáltja találkoztak, Danes felvette néhány beszélgetésüket, és napi szintű gyakorlással gyorsan elsajátította Temple beszédritmusát és beszédstílusát.

„Egyszerűen lenyűgöző az alakítása” – mondja Jackson. „Egy olyan személyt mutat meg, aki nem mozog otthonosan társaságban, akinek vannak korlátai; esetlen, kiszámíthatatlan, ijedős, komikus és tragikus egyaránt – és mindezt a legbámulatosabb árnyalással. Claire nem utánozza Temple Grandint, hanem egyszerűen sugározza magából a személyiségét. Nagyon tehetséges színésznő.”

Gerson Saines így emlékszik vissza: „Megmutattam néhány képkockát Temple-nek a szobámban, és ahogy meglátta Claire-t, és ahogy az kinyitja a száját, Temple izgatottan ezt mondta: ’Ez én vagyok, 35 évvel ezelőtt, ez én vagyok!’ ”

„Szerintem Temple tényleg úgy látta, hogy Claire az ő gondolatait tükrözi abból az időből. Annyira meghatotta. Abban a bizonyos jelenetben David Strathairnnel és az elpusztult lóval, amikor Claire csak bámulja a lovat, és szerintem ez Temple számára érzelmileg túlságosan nyomasztó volt, hiszen nagyon sokat jelentenek neki az állatok, éppúgy, mint azok a mentorok, akik egész életében támogatták. Temple nagyon feketén-fehéren lát dolgokat; nem igazán képes az emberi érzelmeket valós időben értelmezni. Szerintem csak ránézett Claire-re abban a jelenetben, és elöntötték az érzelmek, és olyat tett, amit még nem láttam nála – sírt.”

Személyes érintettségét ismerve nem meglepő, hogy Gerson Saines azonosulni tud Temple édesanyjával, Eustaciával. „Eustacia egészen rendkívüli asszony” – mondja Gerson Saines. „Egy olyan időben nevelte fel Temple-t, amikor az autista gyermekeket hagyományosan intézetbe zárták, de ő ezt nem fogadta el. Nagyon nagy inspirációt ad ő nekem a saját gyermekemmel kapcsolatban. Mindent ösztönösen csinált, ahogy én is nagyon igyekszem, és az ösztöneim mindig elvezettek oda, ahova el kellett jutnom.”

A rendező, aki hasonló eltökéltséget látott Eustaciában, megjegyzi:„Akkoriban úgy gondolták, hogy egy ilyen gyereket, aki gyermekkori skizofréniában szenved, egész életére intézetbe kell zárni. Ehelyett Temple anyja, aki nagyon határozott, erős és az érdekeit jól képviselő asszony volt, úgy döntött, hogy nem fogadja el ezt a sorsot a gyerekének. Úgy döntött, kezébe veszi Temple oktatását és kiengedi a világba, hogy mindenféle történhessen vele, ami más gyerekekkel is megtörténik, még akkor is, ha ő autista.”

Temple Grandin így beszél a stábról: „Mick Jackson és az emberei fantasztikus munkát végeztek: ahogy megcsinálták a kaputerveimet a film elején, az Ames torzszobát, a marhafürdetőt és a szorítógépet. Tulajdonképpen ezeket az én terveim és fényképeim alapján készítették el. Az épülettervek ebben a filmben teljesen autentikusak. Tetszettek az animációk is, amik azt mutatják, hogy működik az agyam.”

Julia Ormond (Sabrina, Benjamin Button különös élete), aki Eustaciát játssza, ezt mondja: „Szerintem azt a nagyon fontos dolgot tanulhatjuk meg Temple ’utazásából’, hogy egy bezártságban élő embernek segíthetünk kinyitni az ajtókat. Együttérzek Eustaciával, aki olyan sok időt tölt azzal, hogy kihívások elé állítsa Temple-t, újabb és újabb ajtókon keresztüllendítve őt, miközben próbálja megtalálni a legegyüttérzőbb, legszeretőbb környezetet számára a megfelelő iskola és a megfelelő egyetem formájában.”

Eustacia nehezen fogadja el a Temple által készített szorítógépet, amely a pánikrohamok leküzdésében segíti, ezzel kapcsolatban Ormond így vélekedik: „Szerintem ez túl nagy konfliktus számára, hogy a gép képes megoldani azt, amit ő mint az anyja nem tud. Ezenkívül meg akarja védeni Temple-t attól, amit mások gondolnak róla és a furcsa masinájáról.”

Az anyja, a nagynénje és a gimnáziumi természettudomány-tanára által biztosított támogatói háttér tette lehetővé végül is Temple számára, hogy sikerrel birkózzon meg a felnőtt léttel. Ők azonnal megértették, amit a világ más része végül szintén megértett, hogy az autizmusnak ebben a ketrecében – amelyet Temple úgy hív, hogy „a sötétség távoli oldala” – van egy nagyon élénk, energikus és eredeti elme, amely úgy látja a világot, ahogy mások nem képesek.

Gerson Saines erre világít rá: „Temple nemcsak az élőállat-iparágat változtatta meg, hanem az autizmusról való gondolkodást is. El tudta mondani az embereknek, mit érez, és még inkább azt, hogy ettől hogy érzi magát. Ezek a tapasztalatok lehetővé tették a közösség és a nevelők számára, hogy belülről láthassák az autizmust.”

Grandin képekben való gondolkodása katalizátorként működött az állatokhoz való egyedi viszonyulásában. Jackson szerint „a fejében megalkotta a lenyűgöző elképzeléseit a szarvasmarhatartásról, és szinte nem is kellett megépítenie őket. Tudta, hogy az állatok hogyan fognak reagálni, mert képes volt vizualizálni az egészet. Minden szögből látta, mintha film forgott volna a fejében”.

Danes így magyarázza: „Temple azzal érvel, hogy az autista embereknek sok közös vonásuk van a fogyasztásra tenyésztett állatokkal. Mindkét csoport nagyon sérülékeny, és állandóan aggódik a fenyegető veszélyek miatt. Mindig keresik, hogy mi lehet veszélyforrás, és nagyon fogékonyak a részletekre. Amikor nagynénjével a farmon volt, Temple minden nap szenvedett ettől a félelemtől. Megfigyelte, hogy az a szorító szerkezet, amibe a teheneket fogták, amikor például beoltották őket, le is nyugtatta őket. Összerakta ezeket a részleteket, és ekkor támadt az az ötlete, hogy egy személyre szabott ’szorítógép’ nála is működhet. A határozott szorítóhatás segített neki ellazulni és megnyugodni, így könnyebben tudott másokkal interakcióba lépni. Szerintem tényleg azonosult a tehenekkel ebből a szempontból.”

Saját szorítógépes élményéről Danes ezt mondja: „Tényleg nagyon nyugtató. Olyan, mintha valaki megölelne.”

David Strathairn (Jó estét, jó szerencsét!) játssza Dr. Carlockot, a Mountain Country School nevű iskola természettudomány-tanárát, aki Temple egyik fő mentora volt. Strathairn ezt mondja karakteréről: „Olyan ember benyomását kelti számomra, aki nagyon szeretné, ha a többi diákjának is sokszínű lenne a gondolkodása, és Temple Grandin épp az útjába akad – vagy ő Temple útjába. Ez tényleg szerencsés találkozás. Gondoljunk csak bele, ha nem lett volna neki ott egy Dr. Carlock – aki valami különlegeset látott benne, és aki felszabadította a benne rejlő lehetőségeket –, talán sokkal tovább tartott volna Temple-nek, hogy ki tudjon lépni a világba. Ez egyike volt azoknak a csodálatos dolgoknak, amik szerencséjére megtörténtek vele élete során.”

A Temple Grandin december 12-én vasárnap, 20 órakor látható először az HBO-n.