Édesanyaként mi lehetne borzasztóbb, mint végig nézni a saját gyermekünk szenvedését. Ez az anyuka 2 éven át volt szemtanúja kisfia harcának a rák ellen, ám a kegyetlen kór végül minden erőfeszítés ellenére is győzedelmeskedett a fiú szervezete felett. Édesanyja az utolsó pillanatoknál is a fiú kezét szorította.

Charlie Proctor, az 5 éves kisfiú, felnőtteket megszégyenítő bátorsággal küzdött az életéért miután a diagnózis egyértelműen kimondta, daganatos elváltozás van a szervezetében. Charliet 2016-ban diagnosztizálták hepatoblastomával, mely elsősorban a máj szövegeit támadja.

Az akkor 24 éves anyukája, Amber Scholfield és a fiú édesapja, Ben mindent megtettek annak érdekében, hogy még időben sikerüljön találniuk egy szervdonort, amivel megmenthetik kisfiúk életét. Maga az átültetés 855,580 fontba került volna, és a család hosszas kuporgatás után is csak az összeg felét tudták összeszedni.

De mi is a hepatoblastoma?

Ha nem cseng ismerősen a kór neve, ne aggódj, nem vagy egyedül, ugyanis egy elég ritka betegségről van szó. Az Egyesült Királyságban például egy év alatt csupán 10-5 gyereket érint. A kór a máj területéről indul és az egész szervezetben áttéteket képezhet, így téve teljes mértékben tönkre az emberi szervezetet. A velejáró tünetek közé sorolják a hangulatváltozást, testsúlyvesztést, étvágytalanságot, hányingert és hányást, besárgulást és különböző mentális kríziseket.

A betegség olyannyira ritka, hogy a szakirodalom is csak futólag érinti a kórt, annak ellenére, hogy a statisztikák alapján a túlélési esély nagyon csekély. A hepatoblastomában szenvedőket kemoterápiának vetik alá, de az igazi megoldást a szervátültetés jelenti.

A család minden közösségi platformon gyűjteni kezdett a hiányzó összeg megszerzéséért, és a GoFundMe oldalon rövidesen 359,000 font gyűlt össze az emberek jóakaratából.

Amber az utolsó Facebook posztjában ezt írta:

„Ez lesz az utolsó fotó, amit Charlie-ról kiteszek. Ahogyan telnek a napok, úgy romlik egyre az állapota. Már nem is hasonlít önmagára. Annyira vékony, minden csontja látszik, az arca be van esve. Hova tűnt az én kicsikém? …

Azt akarom, hogy az emberek úgy emlékezzenek rá, amilyen a betegség előtt volt. Azt akarom, hogy arra emlékezzenek, milyen pufók volt, hogy milyen pimasz és morcos tudott lenni, mert a mostani Charlie nem ilyen. A mostani Charlie kedvetlen és depressziós…

Charlie az ágyon fekve rám nézett és csak ennyit mondott: „Anya, bocsánat mindezért!„ – bocsánatot kért azért, mert nem volt már ereje felemelkedni az ágyból. De miért is kért bocsánatot?… A szívem millió darabokra tört. Egyetlen gyermeknek sem lenne szabad átélnie ekkora fájdalmakat. Egyetlennek sem! És egy szülőnek sem lenne szabad végigkövetnie, ahogy a gyermeke elmúlik. Látni, hogy a gyereked elfogy a világból a lehető legfájdalmasabb dolgok egyike…

Hogy hiányozhat ennyire, amikor itt van mellettem az ágyon? De nagyon hiányzik. Hiányoznak a nagy beszélgetéseink, az ölelések és az önfeledt mosolygós arca. Már sosem fogjuk őt újra hallani nevetni.

Mindenki szorítsa magához a gyerekét, mert nem is tudhatjátok, hogy mennyire szerencsések vagytok. Az életet túlságosan készpénznek vesszük.”

Charlie szervezete aztán idővel feladta a harcot, a gyógyszerek sem hatottak és a terápia sem hozott javulást. Charlie édesanyja ölelésében távozott közülünk, amely csak még nagyobb szomorúságot hozott a család életébe:

„Ma 23:14-kor a mi kis Charlie-nk elhunyt. A karjaimban aludt el, miközben az apukája is ölelt bennünket. A szívünk lángokban ég. A világ egy hihetetlen fiút veszített el.”

Charlie ez év áprilisában ünnepelte volna a 9. születésnapját, melyre a szülei megemlékezéssel készültek.