KezdőlapFilmAnthony Hopkins: „A legbiztosabb út a pokolba, ha azt hiszed magadról, te...

Anthony Hopkins: „A legbiztosabb út a pokolba, ha azt hiszed magadról, te vagy a világ közepe.”

-

Vajon még mi dolgod lenne, ha 83 éves lennél, és egyike minden idők legnagyobb színészeinek? Hát az, hogy bezsebelj egy újabb Oscart! Anthony Hopkins a napokban nyert elismerést az Oscar-gálán, ezúttal Az apa (The Father, 2020) című filmben nyújtott alakításáért. Azt állítja, számára a színészet egy hobbi… melyet piszok jól fizetnek!

Interjú az Oscar-díjas Anthony Hopkinsszal: „A legbiztosabb út a pokolba, ha azt hiszed magadról, te vagy a világ közepe.”

Hirdetés

Sokaknak jól jönne egy Hopkins-kúra, főként akik sokat gondolnak magukról. Hatvan éves karrier után, a színész még ma sem tudja megmagyarázni, miért választotta ezt a szakmát, és nem is tűnik neki akkora durranásnak sikerfilmekben játszani. A világsztár, aki szabadidejében zongorázik és festeget, igazából hobbiként tekint a munkájára, még akkor is, ha ezt dollármilliókkal fizetik.

Élete során számtalanszor alkotott nagyot a filmvásznakon, neve örökre ott marad a mozitörténetben. Legutóbbi szerepét, Az apában eljátszott elmebajos férfit sem fogjuk egyhamar elfeledni – még maga Anthony Hopkins sem, nemcsak az érte kapott Oscar-díj miatt, hanem mert ez a figura a szívéhez nőtt, az eddigi legkedvesebb alakításának tekinti, és mert ennek köszönhetően jobban szem előtt tartja az élet valódi értelmét.

Hirdetés

Bár fényűző életet él Malibuban harmadik feleségével, Stella Arroyaveval, a halál napi szinten ott motoszkál a gondolataiban. Gyakran elmélkedik rajta, de ez mégsem árnyékolja be az életkedvét.

Mennyire volt nehéz egy elmebeteg bőrébe bújnia, akit ráadásul szintén Anthonynak hívnak?

Ez volt a színészi karrierem legütősebb pillanata… Nagyon könnyű volt eljátszanom a szerepemet, és nem hinném, hogy valaha is jobban mulattam volna egy forgatáson, mint most. (…) Szórakoztat a munkám, mert elérkeztem az életem melankolikus szakaszához, és érzem, ahogy beterít. Az emberek, akiket egy életen át ismertem, már halottak, sőt, már a nálam fiatalabbak is eltávoztak. De igyekszem ezt nem túldramatizálni, ilyen az élet!

Mit gondol, a fájdalom és az intenzitás, mely Az apából árad, azon személyek kínjaiból ered, akik ápolják ezeket a betegeket, mint aki az ön által alakított férfi is volt?

Az elmebajos, bizonyos értelemben, boldog. A poklot járja meg, de nem tud róla. Védve van a fájdalomtól. Szerintem a családnak a legnehezebb, azoknak, akiknek intézetbe kell zárniuk a szüleiket. El sem tudom képzelni, mennyi keserűség lehet ott. A film nagyon jól megragadja azt, ahogyan a demencia kihat a család többi tagjára, ahogy őket is a téboly szélére taszítja.

Egy ilyen film hatására gyakrabban jut eszébe a saját halandósága?

Nem tudjuk megjósolni a jövőnket, és ez egy óriási szabadságérzetet ad! Egyrészt, könnyen kezelem ezt a témát, másrészt, a halál gondolata az önvizsgálat felé fordított. Mintha csak tegnap lett volna, amikor az apám koporsója mellett álltam. Anyám is ott volt, az élettelen teste mellett. Arra is emlékszem, amit akkor gondoltam: „Igen, te sem vagy oly menő, mint amilyennek képzeled magad, rád is ugyanez vár!” Ez az élet! Eljön az a nap, amikor a halál a te ajtódon is bekopog. És mi tehetetlenek vagyunk az ismeretlennel szemben, nem tudjuk, mi vár ránk.

Az, hogy megöregedett, mennyire változtatta meg az életszemléletét?

Fantasztikus életem volt, most pedig a teljes valómat színtisztán látom. A múlt is ott él a fejemben! A szeretteim, az apám, anyám, a nagyszüleim, mind itt vannak velem. Nem tudom ezt másképp megmagyarázni, de az elmémben hazatértem, Walesbe. Talán a halál közelsége miatt, bár nem félek tőle. Mi értelme lenne? Elkerülhetetlen. Senki sem ússza meg élve ezen a bolygón. Ez az egyszerű igazság szabadított fel engem, feloldozott a szorongásból. Nem tudok rajta változtatni. És ez a béke édes érzésével tölt el. (…)

Tudom, hogy a világjárvány elgondolkodtatta önt, főként ahogy az elszigeteltség megváltoztatta az embereket…

Sosem tudhatjuk, ki milyen belső harcot vív. (…) A magány az igazi betegség, a pandémia pedig az elszigetelődés meghatározása. Szóval teszem, amit csak tudok, hogy felvidítsam, bátorítsam a körülöttem lévőket. Például úgy, hogy rendes vagyok a pincérrel, az étteremben, aki a kimerülésig dolgozik. Annyira el vagyunk foglalva önmagunkkal! Én semmire sem teszem rá a kezem az iparban, amelyben dolgozom, mindent az orrom elé tesznek. Az emberek, akik a fényeket állítják, akik a holmimat cipelik, akik a sminkemet, frizurámat készítik, akik lefilmeznek, akiknek köszönhetően az idióta képem a képernyőkre kerül. Én egy senki vagyok, mindössze egy eszköz. A legbiztosabb út a pokolba, ha azt hiszed magadról, te vagy a világ közepe.

Visszatekintve az életére és a karrierjére, milyennek látja a képet?

Ha visszatekintek az életemre, azt mondanám: „Milyen furcsa eset!”. Tényleg így gondolom, nem a könyvekből beszélek, érzem, hogy egy bizonyos Valami irányít minket. Nem hinném, hogy az oldalkormány volt az enyém, de úgy érzem, hogy egy olyan autóban sétáltam át az életen, ami nagyon lassan haladt. Visszanézek, és azt kérdezem magamtól: „Mi a fene volt ez?” Az az érzésem, hogy az élet nem más, mint egy álom, egy illúzió. Az emberek biztos azt fogják erre mondani, ostobaságokat beszélek. Nem filozofálok, de érzem, hogy mindez csak egy álom. És ezt mindig is így éreztem.

Az interjú forrása: WENN

Hirdetés
Hirdetés

Színes

Hírek